Az SZTA az elmúlt öt évben csaknem 700 kis- és középvállalkozás tőkebevonási igényeit vizsgálta meg érdemben, ebből mintegy 90 cégbe be is fektetett. A Tőkealap vezetősége ez idő alatt több ezer tárgyaláson vett részt, amelyek során több száz ambiciózus vállalkozóval és szakemberrel egyeztetett a cég terveiről és a befektetés lehetőségeiről. Egy befektetés viszonylag hosszú, általában 3-7 év közötti időszakra szól, így minden egyes olyan kérdésre közös választ kell találni, amely a közös tulajdonosi viszony alatt felmerülhet. A tőkebefektetés akkor valósulhat meg, ha a tárgyalássorozat végén a két fél valamennyi kérdésben egyetért. A tőkebefektető a piac működését, az üzleti folyamatokat ismeri jobban, a vállalkozó pedig a termékét és saját csapatát. Így pedig előfordulhat, a felek eltérő elképzelésekkel futnak neki az egyeztetésnek. Ám mivel az érdek közös (a vállalkozás hosszú távú növekedési pályára állítása), a tárgyalások a megosztott sikert tűzik ki célul, amelyhez gyakran kompromisszumokat is kell hozni. Az alábbiakban összegyűjtöttük azokat a témaköröket, amelyekben mindenképp közös nevezőre kell jutni.

  1. Befektetési folyamat menete, időtávja

Mind a befektetőnek, mind a tőkét igénylő vállalkozásnak fontos, hogy előre lássa, miként fog zajlani és mennyi időt fog igénybe venni a befektetési folyamat. Mindkét félnek érdeke továbbá, hogy a folyamat zökkenőmentesen, viszonylag rövid idő alatt végbe menjen. A vállalkozások természetesen minél előbb hozzá szeretnének jutni a bővüléshez szükséges forrásokhoz, a tőkebefektető azonban még a befektetés előtt teljes körűen meg akar győződni arról, hogy a befektetés jó döntés, és hogy a későbbiekben nem derülhet fény tévedésre vagy eltitkolt információkra. Ezáltal pedig a befektetés előkészítésének hosszát befolyásolja, mennyire tud megfelelni a vállalkozás az adminisztratív elvárásoknak, kell-e bármilyen módosítással élni. Így pedig az első tárgyalástól a tényleges befektetésig három hónaptól kezdve akár több mint egy évig is eltarthat.

  1. Üzleti terv

Az üzleti terv tartalmazza azt a cselekvési stratégiát, amely meg fogja határozni az üzleti modellt, az értékesítés elvárt eredményeit vagy épp a növekedés ütemét, így itt lényegében a felek arról döntenek, hogy milyen formában lehet működőképes és sikeres a befektetés. A vállalkozásnak határozott elképzelésének kell lennie arról, hogy a kínált termék vagy szolgáltatás hogyan értékesíthető eredményesen a célközönség felé, a tőkebefektetőnek pedig ennek megvalósításához hozzá kell járulnia. Ha csupán egyes célszámok terén térnek el a várakozások, könnyebb egymáshoz közelíteni az elképzeléseket, ha viszont a működés alapjául szolgáló üzleti modellben nincs egyetértés, a kompromisszumra kisebb az esély. [post_newsletter title=”Iratkozzon fel hírlevelünkre!”][/post_newsletter]

  1. Exit stratégia

A tőkét bevonni kívánó vállalkozásnak elsődleges érdeke, hogy világosan lássa a kilépési lehetőségeit. Alaphelyzetben cél a világhír és az amerikai felvásárlás, de ettől sokkal szofisztikáltabb – és reálisabb – kilépési utak és megállapodások léteznek. A profitorientált tőkebefektető a kivásárlási ár maximalizálásában érdekelt – amit gyakran épp a korai exithez kötődő kilépési jogaiból eredően érhet el, ugyanakkor a belépés pillanatától gőzerővel dolgozik az exit elérésén.  Arról, hogy egy befektető más szempontokat is figyelembe vehet a kilépés során, korábban már írtunk.

  1. Menedzsment és kulcskompetenciák

A tőkebefektető kizárólag olyan vállalkozásba fog befektetni, amelyet az üzleti terv megvalósítására képes menedzsment vezet vagy az üzleti terv része a megfelelő menedzsment beépítése. A tőkebefektető tisztán szakmai szempontokat vesz figyelembe a döntésnél, míg a célvállalkozás esetében személyes preferenciák is előkerülhetnek. Előfordulhat például, hogy a tőkebefektető úgy gondolja, hogy a vállalkozást vezető személy(ek) nem alkalmas(ak) a cég irányítására. Ebben az esetekben az alapító vagy elfogadja a szakmai szempontot és átengedi a vezetést az erre alkalmas személy(ek)nek, vagy más utat választ az anyagi forrás biztosítására.

  1. Cégérték, részesedések

A vállalkozás első látásra abban érdekelt, hogy minél nagyobb mennyiségű tőkéhez minél kisebb részesedés átengedése fejében jusson hozzá, míg a tőkebefektető jellemzően nagyobb részesedést (és ezáltal irányítást) szeretne a vállalkozásból, miközben a növekedéshez szükséges megfelelő összegű tőkét biztosítja a cég számára. A gyakorlatban a tőkebefektető által megszerzett üzletrész arányát alapvetően a cég értéke és a befektetett tőke mennyisége határozza meg. Az SZTA például soha nem megy 49 százalékos tulajdonrész fölé, mert ezzel is az alapítók és a menedzsment motivációját kívánja növelni, illetve teret engedni a következő körnek. Fontos látni, hogy egy túlságosan nagy szeletet kihasító első befektető gyakorlatilag ellehetetleníti a következő körös befektetést. Ez a magyar piac egyik legnagyobb hibája volt az elmúlt években, amelyben ma már jelentős javulás látszik. Az egyébként egyik félnek sem érdeke, hogy saját céljai érdekében túl- vagy alulértékelje a vállalkozást, az hosszú távon a cég számára több negatívummal, mint pozitívummal járna (erről itt írtunk bővebben).

  1. Döntési jogkörök és szankciós jogok

Azzal, hogy az alapító beenged egy külső tulajdonost a cégbe, vállalja, hogy a legfontosabb döntésekbe nem csak neki lesz beleszólása. Az ehhez kapcsolódó jogköröket valamennyi lehetséges döntési helyzet figyelembe vételével kell meghatározni még a befektetés előtt. Milyen döntésekben kell a tőkebefektető jóváhagyása, milyen esetekben élhet a tőkebefektető vétójogával, milyen lépéseket kezdeményezhet a társtulajdonos, ha az alapító hosszabb távon sem tartja magát a megállapodáshoz?  Ezeket a kérdéseket például az SZTA nyilvános term sheetje körbejárja, de ebben a korábbi bejegyzésben összefoglaltuk a legfontosabb tudnivalókat, a korai exithez kötődő jogokról pedig itt írtunk bővebben.